Fülszöveg: A vámpírvadász Elena Deveraux tudja, hogy ő a legjobb a szakmában - abban viszont már egyáltalán nem biztos, ez elég is lesz ahhoz, hogy túlélje legújabb megbízatását. Megbízója, a világot irányító arkangyalok egyike, Raphael fenyegetően vonzó, de az évezredes hatalom kegyetlenné tette. Elena tehát nem hibázhat, ha kedves az élete - még akkor sem, ha lehetetlen feladatot kell megoldania.
Még ha a vadászatot meg is ússza ép bőrrel, lehet, hogy az arkangyal csábító hatalmának nem tud ellenállni. Márpedig ha az angyalok játszani kezdenek, gyakran megtörik halandó játékszereiket…
Eredeti cím: Angel’s Blood
A kezembe akadt, mert…
Quiconque volt olyan drága és megajándékozott
vele. És mivel már régóta várólistás volt, hát nem volt okom késlekedni az
olvasással.
De mennyire jó
ajándék is ez! Nem győzöm esténként hálásan elsuttogni érte barátosném nevét.
;) :*
Közös történetünk:
Azzal kezdeném, hogy láttam én a
felhajtást Nalini körül, csak nem értettem, hogy mégis mit tud enni a
jónép rajta. Angyalos történet? Fitzpartickot
is lehúzták, na és? Jól ír? Gyerekek, Stiefvater
az Isten nálam e téren. De aztán belevágtam a magam szkepticizmusával, és talán
egy fejezet sem kellett, hogy elfelejtsek mindent, de MINDENT!
Apám!
Ez a nő nagyon jó! Olyan érzékletesen ír, hogy még meg sem szerettem a
karaktereket, de már fizikai fájdalmat éreztem Raphael érintése utáni vágyamban.
Pedig
máshogy ír, mint megszoktam. Szókimondóbb és egyenesebb is, mint hittem volna
egy fiatal felnőtt regényről. De képtelenség tagadni, hogy mennyire érzékletes.
Míg Stiefvater eléri azt, hogy a
leírásaival beburkolózza a világába és andalítón elmerüljek benne, addig Nalini
az érzékeimre hat, és lassú pulzálásból kiindulva idővel lüktetni kezd a bőröm
alatt. Szinte beleszuggerálta a fejembe az érzéseket, ami ugye nonszensz, mert
érezni nem feltétlenül azzal szoktunk. (Idegpályás, bioszos hitvitát erről most
nem kívánok nyitni!)
Ízig-vérig
erotikus, és annyira, de annyira kellett ez épp Krentz után, hogy hihetetlen. Amiért ott sírtam, azt itt megkaptam
kamatostul.
De
épp a fentiek miatt egyáltalán nem javaslom Nalini műveit
tömegközlekedési eszközön való olvasásra. Nekem sikerült 8 fejezetet úgy
olvasni, és mit ne mondjak, majdnem görcsöt kapott az állam az elfojtott
sóhajtozások miatt, ami nem is mindig sikerült. Kiegészítve ezt némi
pirulással, és már lehet is kínosan röhögni magunkon, mert egyszer csak azt
vesszük észre, hogy mindenki minket bámul. :) Szóval ne! Ez nem egy ártatlan
kis sztori.
Adott
Elena Deveraux, aki vámpírvadászként
él New Yorkban. Egy olyan világban , ahol teljesen rendben van, hogy léteznek
angyalok és vámpírok, hovatovább utóbbiak az angyali sereg teremtményei, akik a
csicskástól kezdve a szeretőig sok szerepben igyekeznek uraik kedvére tenni.
Hogy akkor miért van szükség a vadászokra? Néha bizony eltévelyedik egy-egy
jómadár, amit a világot irányíró angyalok nem tűrhetnek, és ehhez az emberek
segítségét veszik igénybe. Pedig a sorrend: angyal-vámpír-ember… illetve
mindezek élén az arkangyalok, szám szerint 10. (Jó tudni, hogy azért jó még az
emberi faj valamire.)
Az
egyik közülük Raphael, Észak-Amerika
”ura”. Egy nap felbéreli Elenát egy
olyan vadászatra, amit szinte mindenki elöl titkolni kell.
És
innentől kezdve mindenki élete veszélyben forog, legyen az bármely faj tagja…
Az
elején nagyon nem voltam kibékülve Elenával.
Eléggé végletes, nyűglődős, kissé gyerekes, elégedetlenkedő… az a tipikus
nőietlen fajta. Milyen már az, hogy elmondja, hogy fél az arkangyaltól, meg nem
akar leesni, amikor az repül vele, de azért rúgkapál, mint egy sültbolond,
mikor együtt repültek. Nem mellesleg mindig is repülni szeretett volna, erre az
első ilyen alkalmat nem agyonüti holmi egó kérdés miatt?!
Az
idegeimre ment, pedig irritált engem is Raphael.
De mivel az írónő úgy ír, ahogy, hát tökéletesen megértettem és átéreztem a
vonzalmát, és nem akadályozott a folytatásban a jelleme miatti viszolygásom.
Szerencsére
az unszimpatikus szokását lassan le is vetkőzi, ráadásul Nalini el-elejt pár
utalást a múltjára, s máris sokkal jobban kezdtem kedvelni. Amikor meg már Michaelával szájal… Na az volt az a
pont, amitől kezdve már bizony imádtam. Annyira nem bírt lakatot tenni a
szájára, pedig konkrétan tudja, hogy bele is halhat. (Pont ilyen kényszeres
feleselős vagyok én is. Azt hiszem, hogy ezt hívják önmagunkra ismerésnek?!) :D
Lassanként
megláttam benne én is az erős, harcos nőci karaktert, és sokkal jobb volt így
tovább olvasni.
Az
arkangyal is pozitív változáson ment keresztül. Határozottan jól állt neki egy
kis emberség. A delejes megfoghatatlansága, szenvtelensége kellő mértékben
vegyült némi érzelemmel, ami kioltotta a kezdeti rideg ’én-vagyok-az-arkangyal-nem-érdekel-semmi’ stílusát. Persze volt
benne továbbra is jó adag macsózás, ami vett is volna el a
végkövetkeztetésemből, de az utolsó harmaddal valami olyat művelt Nalini,
hogy ámultam és bámultam.
„A francba, villant át Elena agyán, ez az arkangyal rohadt szexi tudott lenni, amikor nem volt éppen gyilkos hangulatában.”
Addig
csak két bagzó macskát láttam, akik kerülgetik egymást különböző kifogásokkal.
Volt egy problémájuk, amit meg kellett volna oldani, de alig történt ebben előrelépés,
ellenben a huza-vona a két fél között szinte folyamatos volt. Erre egyszer csak
az érzékletes leírások mellett – mert nekem kb a feléig csak az vitte el a hátán
a könyvet – elkezdett kibontakozni az akció, a világfelépítés, a szerelmi szál.
És itt most nem is éreztem erőltetettnek, hogy az első együttlétük után
rohamosan alakul ki a kötődés. A féltékeny birtoklási vágy meg egyenesen szükséges
is volt kettejük kapcsolatába!
És
a vége… Úgy ahogy van frenetikus. Először éreztem azt, hogy ebből bűn lett
volna nem sorozatot csinálni. Ha Nalini képes lett volna önálló
kötetnek meghagyni, akkor most egy igen éles hangvételű levelet fogalmaznék az
írónőnek e bejegyzés helyett. De szerencsére van folytatás, és ezért nem érzem
azt, hogy aggódnom kellene a megválaszolatlan kérdéseim miatt. Amolyan
ősbizalommal viseltetek a további részek iránt, hogy ott rejtik magukban a megoldást
mindenre, amin most még picit problémázok.
És
itt lenne a bejegyzés vége, ha nem éreznék vágyat a mellékszereplők méltatására
is.
A
Hetek Raphael személyes testőrsége,
és olyan szinten beleájultam szinte mindbe, hogy a végén számoltam utána, hogy
csak négyet ismertem meg közülük. Illium
az abszolút favorit; ha már angyalt kellene választani, akkor a kékszárnyú
szépfiú nyerné a versenyt. ;) Ha meg vámpírt, akkor őket meghagynám az emberi
fajnak, de összességében érdekes irányt adott nekik az a fajta hűség, amit az
arkangyal iránt éreztek.
Nem
is értem, hogy a másik kilenc társa miért nem ismerte fel a bennük rejlő erőt.
Persze értem én, hogy mind külön egyéniség, de akkor is. Ennyire nem figyelnek
egymásra? Ettől függetlenül azért érdekesek, izgalmasak és veszélyesek. Egyikükről
még biztos hallok/olvasok később is, de remélem, hogy a többiek is szerepet
kapnak még.
De
az emberi oldal is ”kitermelte” a vagány karaktereket. Sara és Ransom, de még
az alig szereplő Deacon, és a
többnyire csak megemlített más vadászok is nagyon tetszettek. Belevaló kis
társaság. Nyugodtan lehetett volna száz-százötven oldallal több is a könyv,
hogy kicsivel több szerepet kapjanak.
Durva,
de már most kevésnek érzem a trilógiát, pedig még csak az első könyvet
olvastam. :D
Azért
észrevettem én a hibákat is a könyvben. Még egy csöpp LOTU déjá-vu is volt,
amikor a hangocska suttogott Raphaelnek
a Csendesség idején. De elhessegettem ezt a démon a fejemből. :)
No
meg az sem volt tiszta, hogy miért is bújt el Elena az arkangyal elől?
És nem csak ez az egy furcsasága volt a lánynak. Egyszer tökéletesen tisztában
volt azzal, hogy mi is Urram, majd
kérdéseket tett fel minderről. Jóval később meg eszébe jutott az is, hogy akkor
ő most miért is érzi a szagát? Kavar volt e téren a fejekben, az biztos.
Szinte biztos, hogy mindezt észre sem vettem volna annyira, ha Nalini
nem úgy fogalmaz, ahogy. Mondtam már, hogy mennyire érzékletesen ír? :)
Imádtam!
Kiadó: Egmont
Borító: Teljesen korrekt, de biztos, hogy
hagyott bennem hiányérzetet, mert amióta elkezdtem a könyvet, rendre gyártom a
tematikus, angyalos sőt, Angyalvéres
könyvjelzőket. :) De az eredetinél mindenképp jobb!
Kedvenc karakter: Raphael…
nem… Elena vagy inkább Illium… ööö… vagy Sara? Esetleg Méreg… a
fenébe már, szinte mindenkit nagyon bírtam már a végére.
Anti karakter: Dmitri,
de ő is csak addig, míg el nem ejtett Nalini a legvégén egy apró infót
róla. Ááá, nagy játékos ez a nő! Máris megvett a következő sorozatára. :)
Világkép: Óóó igeeen! Attól függetlenül, hogy még
egyáltalán nem bontakozott ki előttem az összkép, mégis… Talán pont a titokzatosság
mozgatja úgy a fantáziámat.
Értékelés: 4,5 csak mert érzem, hogy lesz itt még sok minden! ;)
0 megjegyzés:
Ne tartsd magadban...
Mondd el bátran a véleményed!