Fülszöveg: Rhage a Fekete Tőr Testvériség legveszélyesebb vámpírja. Nincs nála keményebb vagy gyorsabb harcos, és telhetetlenebb szerető sem. Kegyetlen átok sújtja, amelyet az Őrző szabott ki rá. Lelke sötét oldalával viaskodik, és ha egyszer alulmarad, az végzetes következményekkel jár...
A gyönyörű Mary Luce Rhage védelemre szorul. Már évekkel ezelőtt elvesztette hitét a csodákban, mégis kétségbeesetten küzd annak a férfinak az oldalán, akit szeret. Az örök szerelemért. Az örök életért.
Eredeti cím: Lover Eternal
A kezembe akadt, mert…
ha már
bevásároltam belőlük egy tavalyi, hatalmas akció kapcsán, és nem volt
különösebb problémán az elsővel, akkor miért is ne folytassam.
Közös történetünk:
A Ward könyv
értékelése után lett vagy 5 új követőm. Szerintem ők most azzal a lendülettel
fognak leiratkozni, amivel fel, mert látok némi összefüggést az FTT imádat és a
követés-növekedés között...
És az a helyzet, hogy ez a
kötet sem tudott úgy igazán magába rántani. :(
Én mindent megtettem,
de valahogy ez a rész még annyira sem tetszett, mint az első.
Ám mielőtt
tényleg elhagyna az olvasótáborom java része, igyekszem megindokolni.
Továbbra is azt
mondom, hogy nagyon bejönnek a dumák, és valóban nagy erőssége Wardnak a
karakterizálás.
Minden olyan
szereplő, aki nem került előtérbe, azt imádtam, hovatovább majdnem írtam az
írónőnek, hogy akkor én ezennel John Matthewt szeretném örökbe fogadni. (Még az az apró ellentmondás sem zavar, hogy
28 évesen kicsit vicces lenne egy 23 évest adoptálni.)
Nagyon tetszett
az ő felbukkanása, és tényleg olyan szívbe markoló volt, hogy még bennem is
megmozdult némi anyai ösztön, vagy mi.
Ennek ellenére
szentül hiszem, hogy ő lesz a mi Dariusunk, de nem… egyáltalán nem akarom, hogy
bárki kommentálja ezt az elméletemet. Hagyjatok agyalni! :)
Emellett
tetszett Mary az elején, az, hogy nincs elbagatellizálva a betegsége, hogy
kaptam a képembe a szenvedésből, ami a leukémiával jár. De aztán később… Mit
össze nem tudott nyűglődni miatta, ráadásul még rátett egy lapáttal a ”csúnya vagyok, nem szerethetsz” kisebbségi
komplexus.
Valahogy én ezt
nem értem. Illetve értem.
Az van ezek
szerint belenevelve a nagy átlagba, hogy a sorscsapások, amiket az emberre
mérnek, azok szégyenletes dolgok, amiket takarni kell. Legyen ez akár műtéti
heg vagy lelki seb.
Én meg pont úgy
vagyok vele, hogy erre inkább büszkének kell lenni, és emelt fővel ”hordani”,
hisz ez a belső erőről tanúskodik. Olyasmi lehet ez, mint a meleg téma. Az én
agyam egyszerűen úgy van kódolva, hogy még csak nem is értem a problémázást,
hiszen számomra világ legtermészetesebb dolga, hogy valaki szeret valakit, és
tök totál mindegy, hogy azok most egyneműek vagy sem.
Ugyanígy
egyszerűen nem veszi észre a szemem a forradásokat valakin. Illetve ha észre is
veszem, akkor eszembe nem jut azért csúnyának látni valakit. Sokkal inkább a mű
nőket meg a szteroiddal kigyúrt pasikat tartom ocsmánynak és
természetellenesnek.
Egy-egy ilyesmi
seb inkább irigylésre méltó. Arról mesél, hogy az, aki hordja, átélt valami
olyasmit, amibe én lehet, hogy belepusztulnék.
Én a tévében
mutogatott, súlyos betegségből felgyógyult gyerekeket se sajnálom soha. Hát mi
erő van bennük! Nagyobb, mint sokunkban, makonyákban, így inkább nekik kellene
sajnálni bennünket.
Emlékszem, úgy
nyolcévesen becsülettel megsimogattam a tenyeremmel a betont, de annyira, hogy kapcsozni kellett.
Még élek, látszódni fog a heg, de arra emlékszem, hogy miután az égő érzés elmúlt,
én büszkén mutogattam fűnek-fának, hogy nekem már ilyen is van. És azóta sem takargatom.
Szóval ne
problémázzunk már az ilyeneken! Annyira torz tud lenni ez az amcsi értékrend,
hogy valami borzalom.
Az még oké, hogy
szerelmes lett. Örülök én neki, meg még el is hiszem, de azt már nem igazán
vagyok hajlandó elfogadni, hogy a szörnyeteget meg ezerrel titkolni kell.
Lányvédelmezés
ide vagy oda, nem az a legtisztább, hogyha már a képébe tudom vágni, hogy
mennyi nőm volt, és eleve nagyon szókimondó szereplőnek sikeredtem, hogy azt is megosztom életem szerelmével, hogy milyen átok ül
rajtam?
De nem! Azt a
végéig titkolni kell, hátha varázsütésre megoldódnak a gondok.
E szempontból
mekkora idióták ezek!
És igen. Nyünnyögtem,
hogy mennyire nem csak a főszereplő párosra fókuszál Ward, erre itt meg pont az
a bajom, hogy túl sok volt belőlük. Egy idő után egyszerűen untam őket, pedig
Rhage karaktere, a felhozott negatívumok ellenére is kifejezetten jól sikerült.
Az a hatalmas
étvágy, a magányosság érzése, a belső harc a sárkánnyal, az, hogy gyakorlatilag
egy bőgőmasina… csak épp a szerelmével kapcsolatban következetlen.
Mary meg egy idő
után átmegy túlságosan szenvedőbe. Aztán meg mindenre elszánt szerelmes nő
lesz. Csapong… irritálóan.
Igaz, a végére a
helyére kattannak, de az oda vezető út elég felemás.
(A végén a villámgyors megoldást egyébként csak azért nem szólom meg, mert ez az Őrző ritka lökött egy nőszemély. Remélem, valamikor ő is kap könyvet.)
Minden róluk
szóló fejezet után vártam, hogy jöjjenek már a többiek, mert egy idő után nekem
a párosuk nagyon sok lett.
De alig kaptam
most másokból. Az persze tetszett, hogy felbukkant Bella. Még Zsadist is
elkezdett érdekelni, ám összességében véve kicsit többet vártam volna a ”klubéletből”,
ami a házban zajlik.
És szerintem
érezte Ward is, hogy az aktuális fő párosra sok volt az oldal, és azért vezette
elő olyan éles határvonallal a következő történetet.
Összességében
véve egyébként külön-külön szerettem én mindenkit, csak együtt nem annyira.
A Butch-Vishous
páros szövegei továbbra is elviszi a hátán addig a sorozatot, míg meg nem kapom
ebben a sorozatban is azt a részt, amikortól már tényleg komfortosan érzem magam a Testvériség
tagjai között. (Egyébként Rhage-nek is volt egy-két ütős beszólása. Meg Harry
Potter könyve.) ;)
„– Mi… vagy te? – kérdezte fojtott hangon.
– Nem bírom a napfényt, félelmetesen hosszú szemfogam van. – Nagy levegőt vett. – Mire tippelsz?”
Fritz meg… a
lakájok lakája. :)
„– Elnézését kérem, hölgyem – mondta a hűséges, és rápillantott oldalról - , de le kell ráznom a rendőrségwt, és lehet, hogy kicsit durva lesz.
– Ne szabadkozzon, Fritz, mutassa csak meg nekik!”
Szóval nyugi! A szereplőket szeretem, csak valahogy az egymásba szerelmesedéseik mennek az agyamra egyenlőre.
Egyébként meg a
Síron túli szerető miatt egy csöppet felértékelődött bennem az első rész, és
még jobban értékelni kezdtem Cole halhatatlanjait.
Abbahagyom? Nem,
mert okot arra nem kaptam, hogy felhagyjak a sorozattal, és egyre több szereplő
sorsa érdekel, de az is igaz, hogy pillanatnyilag nem viszket a tenyerem az
azonnali folytatás után.
Jó lesz ez, csak idő kell, míg egymásra találunk a sorozattal. Gyanúzom, hogy nekem majd pont azok a részek fognak tetszeni, ami a keményvonalas fanoknak nem annyira.
De én már csak ilyen fordított vagyok.
A Tündérkrónikákra is grimaszoltam, mégis várom a folytatást.
Ezek az én megmagyarázhatatlan paradoxonjaim. :)
Kiadó: Ulpius
Értékelés: 
Kedves Gretty!
VálaszTörlésÉn valóban most kezdtelek el követni, de nem az FTT miatt, szóval "bocs", de maradok. :) Már régóta olvasom a blogod, nagyon tetszenek az írásaid, akkor is ha nem mindig egyeznek a véleményeink. De amúgy eltaláltad, én is FTT rajongó vagyok. És amiben hasonlítunk: nekem a nagy kedvenc Butch és JM. Ha már elkezdted, tényleg olvasd tovább, szerintem a 3. rész az egyik legjobb.
Amúgy sok olyan könyvet olvastam el, amit Te ajánlottál, köszi!
No, ha még csak új a követés, akkor hamarosan rájössz, hogy nem kell mindent komolyan venni. :)
VálaszTörlésPéldául az ilyen elmélkedésimet, hogy van-e összefüggés a tábornövekedés és az FTT között. :)
És semmi gond, maradj csak! :))
Örülök, hogy tudtam hasznos ajánlókat írni, és kíváncsivá tettél, hogy mik voltak azok a könyvek. Privátban is küldheted a listát. ;)
Oh... Butch és JM...
Remélem olyanok lesznek a könyveik, amit végig lehet sóhajtozni. :D
És semmiképpen sem adom fel a sorozatot, mindenképpen továbbolvasós, csak lehet, hogy egyes része közé más könyv is fog ékelődni.
Szia!
VálaszTörlésJobban tetszett, mint az első rész. Maryről már ment a 3 dolog. Az elején olyan érzés volt, mintha Butch könyvét kezdeném, aztán, meg kevés volt belőlük. :) Viszont új kedvencem V-lett, akinek a könyvét már előre várom! Nekem nem volt bajom, Mary "szenvedésével", megértettem ám furcsa mód inkább a leukémiás részből hiányzott valami: egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy EZ a lány már egyszer végigcsinálta...lehet csak az én hiányosságom voltXD ahogy az is, hogy a közepétől jobban érdekelt a Bella-Z szál. :D
A vége tényleg érdekes megoldás volt, ahogy én a sárkányos dolgot is kissé túlzásnak ítéltem. (Pont egy Sárkány! Na ne már komolyan??!!) De az Őrző könyvére én is kíváncsi lennék :)
Alexandra