Helló sci-fi műfaj! Gretty vagyok és tetszel! ;)
Fülszöveg: John
Scalzi a Vének háborújában egy olyan világot ír le, ahol az ember már űrbéli
gyarmatokon él, és folytat kegyetlen harcokat újabbakért a Gyarmati Véderő
vezetésével. Erre mindenképp szükség van, ugyanis az erőforrások szűkösek,
lakható bolygókból pedig kevés van, és emiatt a kivándorlást erősen korlátozzák
a Földről. Sokaknak csak az a lehetőség marad, hogy a hetvenöt éves kort elérve
jelentkezzenek katonának, majd két év frontszolgálat után letelepedjenek
valamelyik kolónián, busásan megjutalmazva. Nem csak emiatt hangzik csábítónak
ez a lehetőség: a közvélekedés szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módszerrel
meg is fiatalítja az embereket, hiszen öregekkel nem lehet harcba indulni.
Úgyhogy John Perry két
dolgot tett a hetvenötödik születésnapján. Meglátogatta a felesége sírját, majd
belépett a hadseregbe. Csak két évet kell túlélnie. Azt viszont még ő sem
sejti, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá – a brutális háborúk és az otthon
fényévekre nyúló távolsága örökké megváltoztatja az embert. Valami sokkal
különösebbé és veszélyesebbé.
Eredeti cím: Old Man’s War
A kezembe akadt, mert…
már
szemeztem vele egy ideje, amikor Lobo feltette a Kérdést, amit isteni jelnek
véltem.
Közös történetünk:
Én nem igazán értek a műfajhoz, annak
ellenére, hogy filmekben falom a sci-fit, de lányként nyilván egy csomó olyan
nüanszot nem tudok meglátni és/vagy értékelni, amit valószínűleg kellene.
Mégis azzal kezdeném, hogy bár nekem semmit sem mond a Hugó-díj, jelzem, hogy
ezt a könyvet bizony jelölték rá.
De
hajlok rá, hogy a díj azt jelenti, hogy paralény-függő lányok is szeretni
fogják, mert egy nagyon élvezetes regényt olvastam. :)
Alapvetően
azért akartam olvasni, mert a pararománcok mellett igyekszem nyitni más műfajok
felé, ha nem is feltétlen az átigazolás miatt, de mindenképpen a
látókör-bővítés érdekében.
Így
evidens volt, hogy előbb vagy utóbb következik egy sci-fi történet. A Vének
háborúja egyébként pont a címe miatt érdekelt… illetve a fülszöveg miatt.
Vének!
Aki olvasta a blogeredet-történetet, az talán sejti, hogy mennyi erős,
szeretetteljes érzelem munkál bennem az idősek iránt. Itt is rögtön megfogott,
hogy bizony a főszereplő 75 éves.
Egyszerre
nagyszerű ötlet harcba küldeni az élettapasztalattal rendelkező időseket, és
borzasztó is, hogy azok vonulnak be, akiknek már inkább a gondtalan pihenés
járna.
Igen
ám, csakhogy itt egy olyan kimondatlan ígéret lebeg a bevonulók szeme előtt,
ami visszaadhatja testüknek a fittséget, a fiatalságot.
John
Perry 65 évesen döntötte el, hogy bevonul, részben azért, hogy ne erőtlenül
kelljen utolsó éveiben vegetálnia, részben pedig azért, hogy feleségével új
életet kezdhessenek. Sajnos azonban Kathy még a hadköteles kor, azaz 75 éves
koruk előtt meghal, és John onnantól kezdve még inkább menekülne az emlékek
elől.
Ilyen
perspektívában meg is értem valahol a döntést, bár egyszerűen nem fér a
fejembe, hogyan hagyhatja valaki hátra a gyerekeit, unokáit azért, hogy újra fiatal
lehessen.
Nem
azt nem értem, hogy mi a jó a fiatalságban, hanem azt, hogy ezért miért
kockáztat valaki ennyit.
Mert
ebben a világban, aki le akarja cserélni a frontérzékeny ízületeit, két évig
katonaként kell szolgálnia. És mit csinálnak a katonák, főleg egy űrháborúban?
Idő előtt meghalnak, ráadásul nem épp ágyban, párnák közt, hanem akár idegen, csáppal/nyálkával/trutymóval
miegyébbel ellátott lényekkel való konfrontálódás által. Vagy felrobbannak egy
űrhajóval, vagy kiszippantja őket a vákuum… szóval nem egy nyugdíjas álom az
űrháborúsdi.
De
persze én lány vagyok, meg európai, és a sci-fi ismereteim is csak egy Szepes
Mária könyvre, meg jó pár hollywoodi filmre korlátozódnak. (Ahol jobbára
trancsír volt.)
Vagyis
lehet, hogy egyszerűen nincs meg a megfelelő űrháború-kultúrám.
Épp
ezért nyitott maradtam, és elfogadtam John döntését, mert nem akartam, hogy
univerzum-pacifista nézeteim miatt hátrányba kerüljön a könyv.
Egyébként
jól tettem, mert felállíthattam magamban azt a tézist, hogy bizony a sci-fi
műfaj és a szarkasztikus humor kéz a kézben járnak, és ez a kombó volt az, ami
megvetette velem a Csillagkapu dvd-ket is annak idején.
Szóval
ha ez minden ilyen könyvnél érvényes megállapítás, akkor hamarosan rohamosan
megszaporodnak az efféle könyveim.
Úgy
humorizál az író, hogy közben még fájdalmasan alapigazságokra is képes
rávilágítani az emberi szervezettel, természettel kapcsolatban.
„...De én mondom, bárcsak otthon is lenne ilyen szekrény. Nyolcvan százalékkal kevesebben jöttek volna hozzám. Több időm lett volna dolgozni.– A pácienseid iránti odaadásod csodálatos – méltatta Jesse.
– Á, a legtöbbjükkel golfoztam – legyintett Thomas. – Benne lettek volna. És akármennyire is fáj ezt mondanom, ez az orvos sokkal alaposabb vizsgálatot végzett, mint én valaha tudtam volna. Az a micsoda egy diagnosztikai álom. Észrevett egy mikroszkopikus tumort a hasnyálmirigyemen. Otthon csak akkor vettem volna észre, ha sokkal nagyobb, vagy ha a páciensen jelentkeztek volna a szimptómák. Másnak is jutott meglepi?
– Tüdőrák – így Harry. – Kis foltok.
– Petefészekciszta – így Jesse. Maggie rábólintott.– Kezdődő reumás ízületgyulladás – így Alan.– Hererák – így meg én.”
De
a humoron túl…
Scalzi
nagyon lényegre törően ír. Egy felesleges mondat nincs a 250 oldalon, s mondom
ezt úgy, hogy néhány tudományos megokolásnál bizony éreztem, hogy ez nekem már
magas matek, kár is magyarázni. Persze tachyonokról már hallottam, (tuti volt már róla szó valamelyik filmben)
de úgy általában véve, ha az egész hogyan utazzunk az űrben rész nincs
megindokolva, nekem az se okozott volna gondot.
Ott
volt nekem a főszereplő karaktere, a lelki folyamatok ábrázolása, ami szintén
nem volt agyonmagyarázva, mégis érzékeltették velem a katonákban dúló
érzelmeket, és egy csöppnyi szerelmi szál is, ami rózsaszín lelkemet simogatta.
Még sírtam is. (Tudom, én elég sokszor bőgök könyvön, de az a rész, ahol Perry
elbúcsúzik a régi életétől… nekem szívfacsaró volt.)
 |
| Kétes hírnév, tudom, de így kell szexivé tenni egy sci-fi könyvet! |
Alapvetően
viszont nagyon pörgősen lett összerakva az egész könyv, ami gondolom is
kívánatos ebben a műfajban (legalábbis szerintem). És nem is ment el semmilyen
kényelmetlen irányba. Nem volt benne túlzó leírás, habcsók ízű romantika,
túlkapások a világfelépítésben, az idegen lények ábrázolásában. Első könyve?
Meg nem mondanám.
És
itt jegyezném meg, hogy pacsi Pék Zoltánnak, a fordítónak. Tetszett, amit itt
csinált.
A
borítót is dicséret illeti, az az enyhe zöldes árnyalat. ;) Azért meg külön
köszönet, hogy borosta van mindkét szépfiún, és e téren eltértek a szövegtől.
A katonák ugyanis szemöldöktől lefelé szőrtelenek, de szerintem nagyon
pubertásnak nézett volna ki csupaszon a jobb oldali fiatalember. :)
Mégis…
minden erénye ellenére maradt bennem némi hiányérzet. Úgy olvastam volna még,
és őszintén szólva a végéhez képest elnyújtottnak éreztem az elejét.
Fura
ilyet leírnom, de ugye ez egy sorozat? Ugye? Ugye? (*bánatos kutyakép*)
Rögtön
update-elem is magam, mert megnéztem, és bizony az. Úgyhogy most öröm van! :)
Bár
tökéletesen lezárt a könyv, halovány utalással, hogy lehet még ebből következő
kötet egyszer, és én szívesen időznék még John Perry társaságában. (Ami azt illeti, a
többieket is szívesen látnám, de sajnos elég nagy volt az elhullási ráta. Bár
ebben a világban sosem lehet tudni.)
A könyvet köszönöm Lobonak
és az Agave Kiadónak!
Értékelés: 
Egyébként
utána néztem, hogy akarnak-e filmet csinálni a könyvből, és mire bukkantam?
A
szerző neve ott virít a Csillagkapu-Univerzum sorozat adatlapján, mint creative
consultant. Miért nem lep meg? :) Ja, és persze készül a film is, de még
nagyon az elején vannak.
0 megjegyzés:
Ne tartsd magadban...
Mondd el bátran a véleményed!