„A király olyan, mint a majom a ketrecben. Etetni kell, meg bámulni, de azon túl igazán semmi gond sincs vele.”
Fülszöveg: Aranykori teljességet idéző ős-állapot honol a kék bolygó kis szigetén: az örökifjú gyermeklélek önfeledt, kiapadhatatlan derűje és harmóniája. De egyszer csak váratlanul becsapódik a szigetlakók életébe űrhajóján Hahó Jónapot. Ezzel véget is ér az ártatlanság idilli állapota, és elkezdődik a történet, a móka, az álom-valóraváltás. Csakhogy mindennek ára van. Még ha az elején úgy is tűnik, hogy a kaland megéri a kis kompromisszumot, a folyamatot már nem lehet leállítani. Vagy mégis?
Eredeti cím: Blái hnötturinn
A kezembe akadt, mert...
szerénységemet tartom a legnagyobb hazai Magnason-rajongónak, így egy űrkataklizma sem tudta volna megakadályozni, hogy én ezt a könyvét elolvassam. (Az izlandi nyelvismeret hiánya... na az tud egyedül megakadályozni az ilyesmiben. Egyelőre!)
Közös történetünk:
Napok óta fogalmazom magamban, hogy mit gondolok a történetről, de még nem sikerült rájönnöm.
Magnason folyamatosan hülyének néz. Mondjuk ez a LoveStar óta nem újdonság, ráadásul ott csuklómozdulattal bizonyította, hogy igaza is van. Már megint!
Ráadásul pont emiatt is imádom annyira! Illetve ez az egyik dolog...
A másik az, amilyen furát látja ezt a mi kis világunkat.
"Egyszer volt, hol nem volt, valahol a messzi űrben, volt egyszer egy kék bolygó." Ahol csak gyerekek éltek, édes nihilben, semmi gondjuk nem volt az ég egy adta világon, ráadásul messzire elkerülte őket mindenki más, aki az űrben szerencsétlenkedett.
Édeni állapotok, és nem is csodálkozom, hogy mégis akad valaki, aki felismeri a potenciált ebben, és a bolygóra érkezik eladni. (Egyszer azért kíváncsi lennék, hogy vajon mennyire gyűlöli Magnason a marketinget, mert szerintem nagyon!)
Hahó Jónapot jön, lát, helyzetet felmér, majd kiteszi a portékáját a placcra.
Mit árul? Álmokat!
A kölyköknek mindene megvan, de csak meg lesznek vezetve, és a képükbe tolják, hogy repülni nem tudnak. Mekkora ötlet! Az emberiség szinte egyetlen, soha be nem teljesíthető vágyát kihasználni.
Ki nem szeretne repülni? Őszintén! Nem hiszem el, hogy van olyan ember a Földön, aki legalább egyszer ne gondolt volna arra, hogy milyen jó lehet a madaraknak. Szabadon szállva az égen. (Aki be meri írni kommentben, hogy ő bizony soha, annak üzenem, hogy nincs az az isten, hogy meggyőzzön erről!)
Szóval a srácok a repülést akarják, s ezért szép lassan mindent feladnak. MINDENT! Az idióták!
Tudom, erős és durva szavak, és majd megtudom, ha lesz gyerekem, de akkor is. Magnasonnak megvan az a jó tulajdonsága, hogy belelovaljon érzésekbe, s bizony sokáig azt éreztem, hogy ezek a gyerekek önző, hülye kis pondrók, akiket piszok könnyű megvezetnie a nagyot mondó, önző, szemét felnőttnek. (Honnan ilyen ismerős, hogy teljesen kiábrándít a létezésemből is?)
Aztán telik-múlik az idő, halad a történet, és én már titkon azon agyalok, hogy kellene lebombázni az egész bolygót, hogy pusztuljon a férgese. Tudtam én, hogy hamarosan jön az ellenpólus, a megvilágosodás, de annyira nem tudtam elképzelni, hogy ebből hogy a fenébe hoz ki erkölcsi tanulságot, hogy valami hihetetlen.
De megcsinálta! Illetve inkább azt is elém tárta, hogy nem akartam mindenkit kinyírni a kék bolygón. Igenis van még itt emberség, szeretet, önzetlenség. Mondjuk hozzávetőleges, de legalább van.
Aztán a gyerekek palira vették a felnőttet, és helyre állt a rend.
De itt van egy kis bibi!
Nem tetszett a vége! Nekem túl idilli, túl megbocsátó lett, és az a röhej ebben, hogy márpedig pont így kellett véget érnie. Ha drasztikusabb a lezárás, már nem gyermeki, hanem... felnőttes. Gyarló. Önző.
Megint megvezetett, hasonlóan, mint a LoveStarban, de itt annyira nem éreztem a katarzist.
Valahogy most sem tudom rendezni magamban, hogy mit gondoljak.
A gyerekek hülyék, a felnőttek önzőek?
Vagy a gyerekek önzően, a felnőttek meg hülyék?
Ez is, az is?
Tényleg bennünk van ez az ösztönös pondróság, genetikailag kódolva, hogy akár gyermeki a lelkünk, akár nem, elég egy indikátor, és már romboljuk is le magunk körül a világot, nem nézve senki mást, csak a saját érdekeinket?
Mindig olyan kérdéseket tetet fel magamnak, amire igazából nincs is válasz. Nekem nincs válaszom.
Csak kételyek lesznek utána, erős hányinger magamtól és az emberiségtől. Úgy játszik velem, mint egy agyatlan marionett-bábuval, ami ráadásul perverz módon tetszik.
Durva ez a könyv gyerekeknek? Nem hiszem! Ha majd lesz egy saját használatra, tuti letesztelem rajta. Többször is.
Mert abban azért még hiszek, hogy ők igenis máshogy látnak dolgokat, mint mi. Hogy mikor veszítjük el ezt a képességet, azt ne tudom, de bennem már nincs. És ha majd a gyereknek olvasom, figyelni fogom a reakcióit, hogy tanuljak tőle, mert az fix, hogy olyan gondolatai lesznek a könyv kapcsán, hogy az állam fogom felkapdosni a földről.
Az meg, hogy ezek a gyerekek fókát esznek, meg rénszarvast... Hát istenem, ez nyilván olyan az északiaknak, mint nekünk a disznó meg a csirke.
A könyvet köszönöm a Koinónia Kiadónak!
Értékelés:
Ami egyértelmű a könyvnél, hogy az illusztrációk gyönyörűek! Kovács Katalin nagyon kitett magáért, és e téren a könyvnek csak annyi a hibája, hogy szívesen láttam volna a rajzokból még többet. :)
0 megjegyzés:
Ne tartsd magadban...
Mondd el bátran a véleményed!