Fülszöveg: Geryon is the guardian of hell, more than monster. Kadence is a goddess, more angel than woman. Together they will enter the flamse to battle a horde of demon lords - and discover a passion unlike any other.
A kezembe akadt, mert...
megátalkodott LOTU rajongó vagyok, így a Bookdepository-ról mindkét kötetet megrendeltem. (Az Into the Dark is megvan.)
Közös történetünk:
Alapvetően nem akartam írni ezekről a novellákról, de Quiqonque kedvéért most mégis.
Kezdjük ott, hogy elég sokáig olvastam, mert szerintem... illetve nekem elég nehéz a szövege angolul. Így a kezdeti nehézségek után hamar félbe is hagytam, és senki nem tudott rávenni a folytatásra, akárhogy is próbálkozott elhitetni velem, hogy tulajdonképpen mégsem olyan nehéz Showalter angolja.
Aztán eljutottam addig a pontiig, mint a kiskakas, hogy úgy felszívtam magamat a recikkel, hogy elegem lett kicsit mindenből, és visszavágytam az origómhoz, az őskedvenchez... aminek b***ik jönni a folytatása, így újra megacéloztam magam, és folytattam az antológiát.
Ezt, mert az Atlantisz sorozatba nem akarok belevágni, márpedig a másik novellás kötet egyetlen novellában ugyan, de kipillant a LOTU-ból.
Továbbra sem lettem angol zseni, de csak átverekedtem magam a dolgokon.
Tüneti kezelésre jó volt a kötet, de annyit nem kaptam tőle, mint bármelyik eddigi LOTU regénytől.
Szerintem ezek amolyan kis fércmunkák lettek, elég érdekes kis történetekkel, angolul olvasva pont megfelelő hosszúsággal, de a novellák történetét, illetve azok kidolgozását tekintve elég gyenge.
A The Darkest Fire elmeséli, hogyan omlottak le a falak, s szabadultak a világra a démonok, akiket aztán a szelencébe kellett zárni.
Eddig még rendben is lenne, és érdekes is, de a két szereplőt, Kadence-t és Geryont annyira nem tudtam kedvelni. Nem is azért, mert az idióták hagyták leomlani a falakat... várjunk csak! Tulajdonképpen pont azért.
Itt van Kadence, aki a leigázás istennője, egy szerencsétlen kis nőci, akit a folyamatos elnyomó hajlama miatt száműztek a Pokolba. Na igen ám, de itt gyakorlatilag az ég egy adta világon senkit nem nyomott el, csak saját magát.
Geryon, a kapuőr egy igen rosszul sikerült csere folytán került a posztjára. Asszonykája miatt eladta a lelkét Lucifernek, aki szőrös-karmos szörnyeteggé tette cserébe, ráadásul még a fehérnép is elhagyta.
Ezek ketten évszázadokon keresztül nézegették egymást munka közben úgy, hogy egy árva szót sem szóltak egymáshoz, majd mikor megjelentek a repedések a falon, megkezdődött a közös kaland. Kadence kiváltotta Geryont Lucifertől, és a Pokol mélyére szálltak, hogy helyre hozzák a károkat.
Csakhogy ott inkább egymásba gabalyodnak, ahelyett, hogy a dolgukat végeznék, ráadásul Luci alaposan át is verte őket, így a vége az, hogy indulhat a LOTU sorozat.
Persze értem én, hogy szép dolog a szerelem, meg enélkül a fiaskó nélkül nincs tetovált démon-harcos kombó, de annyira hihetetlen az egész.
Most komolyan arról kell olvasnom, hogy egy istennő rágerjed egy szőrös, mérgező karmokkal, szarvakkal rendelkező szörnyetegre?
Oké-oké! Cole-nál is rá vagyok kattanva a Woede-kre, és a Szépség és a szörny mese is tetszett, de azért ez itt már igazán túlzás. Nekem ez már az.
Szőrös, az istenért! Meg karma és szarva van, ráadásul mérgező. Sóhajokkal teli álmaimban egy ilyet kellene elképzelnem? Hát köszönöm szépen, de nem! Olyannyira nem, hogy itt is nehezen ment, és agyonütötte az egész sztorit.
A vége meg... mi abban a buli, hogy szellemként boldogan élünk, még mittudomén, miközben a világra szabadítottuk az összes szenvedést? Komolyan kellett bele ez a Rómeó és Júlia csavar is?
Innen már csak egy lépés és egy gyantázás az Illuminated nyáltengere.
Gena, tőled ennél sokkal többet vártam, még egy novellában is!
Kiadó: Harlequin/Mira
Értékelés:
0 megjegyzés:
Ne tartsd magadban...
Mondd el bátran a véleményed!