Egy regénylakás könyvei

Fülszöveg: Az ikrek, Adam és Neil Brown sorsa már születésükkor megpecsételődött, életben maradásuk is csoda volt azon az Az elátkozott napon. Mindennapjaikat misztikus halálesetek kísérik, melyeket mindössze egyetlen jelentéktelennek tűnő nyom köt össze. A titokzatos üggyel Michael Connort, a cleveland-i rendőrség öntörvényű detektívjét bízzák meg, aki rendkívüli nyomozásba kezd. Vajon sikerül-e azelőtt megoldania a bűntényt, mielőtt őt is utoléri Az elátkozott nap?! Amit végül talál, arra legmerészebb álmában sem gondolt volna. 

Arthur Madsen fordulatokban gazdag thrillerében bármi megtörténhet, és még az utolsó oldalakon is tartogat számunkra meglepetést. A szerző sajátos humorával és látásmódjával teszi még színesebbé ezt a lebilincselő és félelmetes regényt.

Kezembe akadt, mert...

már olyan régóta terveztem, hogy krimit, illetve thrillert olvassak, így mikor jött a lehetőség az Álomgyár Kiadótól, arra gondoltam, hogy nem húzom-halasztom tovább ezt a projektet, és belevágok. Ráadásul ez misztikus, így azért olyan nagy baj nem lehet. :)

Közös történetünk:

Előre szeretném leszögezni, hogy külön kérték, ne kíméljem a könyvet, ha úgy alakul, így hát nem teszem.

Ezzel nem azt akarom előrevetíteni, hogy rossz volt, mert nem, de bizony vannak benne jócskán olyan dolgok, amiktől ráncoltam a homlokomat.

Itt van nekünk Neil és Adam Brown, akiknek már a születése sem volt egyszerű, hiszen azon a baljóslatú márciusi éjszakán szinte azonnal árván is maradtak.

Életük első három évében csak sodródtak, árvaházból kolostorba, s hát bizony az se sokat segített rajtuk, hogy a születésnapjukon mindig meghalt valaki. Végül aztán külön utakra kényszerültek, ám ezzel még közel sem oldódtak meg a problémáik. Épp ellenkezőleg...

Az persze kapásból egyértelmű, hogy ki a gyilkos, ám az már közel sem, hogy miért és hogyan. És ettől lett olyan érdekes és izgalmas a történet.

Az indulás nagyon ígéretes, és bizony a vége is igencsak jól sikerült, viszont a köztes részek hagynak kívánni valót maguk után...

Az már az elején feltűnt, hogy Arthur Madsen nem esett a túlírás rémséges csapdájába. Írásmódja egész gördülékeny, nem halmozza sem a tő-, sem a kossuthi körmondatokat. Kellemes kis 270 oldalon oldotta meg a történetet, ami egynapi laza olvasást jelenthet akár.

Sőt, még az is feltűnt, hogy az elején igen oda figyelünk az illatokra, ami nem baj, inkább egyedi. Feltételezem az életben is szereti megfigyelni az ilyesmiket a szerző. (És nyilván szivarozik is, bár erre azért fogadnék, mert a könyvben többet dohányoztak, mint a Szex és New Yorkban Carrie, ami azért elég nagy teljesítmény.)

Ez a jó indulás azonban a regény harmadáig tartott ki. Az írás stílusa persze nem egyből változott, de előjöttek olyan nüanszok, ami miatt nem tudtam azonosulni  könyvvel a későbbiekben.

Először is, értem én, hogy a kocsmában a pasik egymás között nem szépirodalmi nyelvezetet használva beszélnek, mégis... ha ilyenek a férfiak, akkor inkább köszönöm szépen, maradok magam.

Autentikus lesz a szlengtől, és a káromkodástól a regény, csak nekem egyáltalán nem tetszik. Valahogy a kurvázással és az erotikus álmok megidézésével töltött jelenteket annyira karistolták érzékeny lányos lelkemet, hogy azt hiszem, egy jó ideig ne is próbálkozzon senki randit kérni, mert ezek fognak eszembe jutni, az pedig minden, csak nem jó kezdet. Néha már túl trágárra és túl vulgárisra sikeredtek az ízlésemhez.

A másik dolog, amit megfigyeltem, hogy a szereplők gondolatai ugyanúgy vannak közvetítve felém, mint a dialógusok. Ettől pedig folyamatosan skizofrénnek érzetem mindenkit. SPOILER! (Háh, ráadásul a teljes történetet ismerve nem hiszem, hogy ezt tudatosan akarta elérni a szerző, és egyáltalán nem is tesz jót a thrillernek ezen asszociáció.) SPOILER VÉGE! Nem tehetek róla, de nagyon zavar. És nem csak itt, más könyveknél is. (Ékes példája ezen idegesítő szokás halmozására Julianne Ward könyve, bár az nem csak emiatt volt értékelhetetlen. Ez valami magyar szerzős szokás? Tessék gyorsan leszokni róla!)

Kár, nagyon kár ezért, mert míg a fentebbi stíluson felül tudok emelkedni, még ha nehezen is, de ezen az írói eszközön egyszerűen nem megy.

Ráadásul van még egy nagy problémám.

Miért kellett amerikai környezetbe tenni?

Konkrétan az a bajom a helyszínnel, hogy egy idő után hiteltelenné vált. És azért, mert annyira magyar szófordulatokat használ a szerző, (ami nem baj, sőt, ízesebbé tette az egészet) ami miatt néha már nevetséges volt elképzelnem egy-egy jelenetet.

Például Los Angelesben van italkimérés?

Persze még nem jártam Los Angelesben, de valamiért sokkal jobban el tudom ezt a jelenetet képzelni Kőbányán, vagy a Boráros téren, mint a bermuda nadrágok és a Baywatch városában.

De komolyan. Nem lehetett volna, hogy Ádám mondjuk Budapesten él, valami kőgazdag, idióta politikusgyerekként, Noé (mert akkor már maradjunk a bibliai neveknél) pedig Csokonyavisontán, majd simán mehetne Szegedre, az orvosira. Onnan nincs is messze egy italkimérés, ahol kancsóban adják a bort. (Persze nekem csak mesélték, sose jártam ott. De tényleg!) :)

És akkor így nem gond, ha Chris Reától az Út a pokolba szól és nem a Road to Hell. Bár a piszoár akkor sem pissoir. (A Beautiful Girls egyébként miért nem lett Gyönyörű lányok?)

És akkor Nagy Józsit sem kellett volna beleerőltetni, hogy Magyarország meg legyen említve a könyvben.

Ugyanis ezt az apró mellékszálat annyira erőltetettnek éreztem, hogy szinte a fogam csikorgattam.

Félreértés ne essék, nagyon örülök minden magyar jelenlétnek a külföldi könyvekben, de konkrétan kizártnak tartom, hogy ez a Neil gyerek, légyen ő akármennyire is jóravaló zseni, végignézze a foci vb meccseit, hovatovább üvöltözve szurkoljon a tévé előtt. Odaát nem az amerikai foci és a baseball dívik? A Ferencvárost meg inkább hagyjuk. Értem én, hogy Arthur szereti, engem is erre a csapatra kondicionált édesapán gyerekként - még az Eurofradi című dvd is megvan 2 példányban, ama vegyes eredményű 1995-ös BL évadról, amikor együtt sírtam a fiúkkal -, de könyörgöm... a magyar foci már közröhej tárgya, és mélyen hallgatni kellene róla, mintsem beleírni egy könyvbe.

A felétől aztán az írás is kezdett változni. Illetve nem is feltétlen az írás, hanem mintha elkezdett volna szétcsúszni az egész.
A karakterek cselekedetei egyre teátrálisabban lettek bemutatva, feltételezem, hogy a feszültség fokozása miatt. Bele-bele szaladtunk ezért butuska hibákba.
Azt például nem tudom elképzelni, hogy egy mentős képes az alábbiakat mondani emberek jelenlétében, ha pedig mégis, úgy kiosztanám, hogy másnaptól szénbányásznak menne.

- Még él, de alig tapintható a pulzusa - mondta az egyik mentős fölé hajolva. - Nem éri meg a reggelt.

Egyébként olvasva eme sorocskát, még az is felmerül bennem, hogy akkor most a mentős fölé hajolt valaki? Amúgy nem, mert a szövegkörnyezetből mindez egyértelműen kiderül, és nem is ez a lényeg, hanem a sorból áradó flegmaság. Ráadásul teljesen feleslegesen.

Apránként Madsen úr elkezd olyan eszközöket használni, amitől dühíteni kezdett a könyv, és egyérelműen látszik, hogy mindezt azért teszi, hogy fokozza a hangulatot.

Nem kellett volna! Működött volna az ilyen bagatell dolgok nélkül is, mert az a zéró információ, amit addig csepegtetett, tökéletesen ellátta feladatát. Ott állok (ülök) a regény felett, és kétharmadánál még halvány lilám nincs a megoldásról, és ez jó! Ez a jó krimi/thriller egyik sarokköve.

De egyben ez a buktató is, mert így könnyebben figyelek a körítésre, ami viszont már nem olyan jó. És nem feltétlenül erőltetném a későbbiekben a szerelmi jeleneteket sem. Elég hirtelen és elnagyolt volt szerintem, bár olvastam már nagyon hasonlót férfi szerzőtől, szóval van az van, hogy a pasik tényleg nem tudnak ilyet írni, vagy náluk tényleg a szerelem első látásra dolog létezik. Nem is tudom, hogy melyiknek örülnék jobban. :)

Aztán a vége felé megint magára talált a sztori.
Ahogy felgyorsultak az események - no meg intenzívebben elkezdtek  kihullani a mellékszereplők - újra felpörögtek a dolgok, elkoptak a klisék, és ismét egy roppant élvezhető könyv volt a kezemben.
Jobban kidomborodtak a több szálon futó események, kicsit még az időben is ugráltunk a történetfolyam bemutatását illetően, és ez igazán jót tett a könyvnek.
A fő karakterek is elkezdtek életre kelni, és az utolsó oldalakig tényleg nem nagyon lehetett tudni a rejtély nyitját.

Abszolút működött a minimalista információ megosztás!

Így, ha a kezdetet és a véget veszem, akkor nagyon jó kis könyv ez, viszont ott a "töltelék", amitől egyenletlen lett az egész, és ez igazán kár érte.

Őszintén bízom benne, hogy ez később kiforrja magát, mert a lehetőségek megvannak, és egy vérengzősebb szerkesztői attitűddel igazán orrba gyűrős történetet fog tudni írni Arthur Madsen. De ehhez muszáj lesz kigyomlálni a sallangokat, akármennyire is fájdalmas művelet az ilyesmi.

(És azt a részt szánt szándékkal kitöröltem a memóriámból, ahol a melegek meg lettek említve, ugyanis ha nem teszem, akkor annyira felbosszantott volna a könyv, hogy kicsengettem volna este a postást, hogy azonnal vigye vissza a könyvet a kiadónak, mert én ezt nem vagyok hajlandó folytatni.
Azt a mondatot, hogy "Addig üsd a buzit, amíg meleg!" egész egyszerűen nem vagyok hajlandó eltűrni anélkül, hogy valamikor utána ne jönne az erkölcsi tanulság arról, hogy ez a mondat helytelen. 2012-ben, egy  értelmiségi embertől, aki szórakoztatni akar, nem vagyok hajlandó eltűrni ilyen mondatot, csak ha idézi, és egyben felhívja a figyelmet rá, hogy mekkora baromság is. És nagyon nem hat meg az sem ez ügyben, hogy fiktív karakter szájába adtuk ezt a mondatot. Ez nem vicces! Tiszteletlen! És ráadásul roppant korlátolt is.)


Értékelés: