 |
| Eredeti cím: The Two Princesses of Bamarre |
Fülszöveg: Bamarre királyságát számos csapás sújtja: orgok, griffek, szemfényvesztők és sárkányok tanyáznak a közeli erdőségben. A jóindulatú törpök tehetetlenek, az ápolómanók pedig csak gyengéd vigasztalást nyújtanak a legnagyobb csapás idején – amikor is felüti fejét egy rejtélyes betegség… És amikor a betegség a harcra, kalandra kész Meryl hercegnőt is megtámadja, húga, a félénk, szelíd Adelina hercegnő kénytelen felkerekedni, hogy imádott nővére számára árkon-bokron, tűzön-vízen át, megküzdve szörnyekkel és sárkányokkal, megszerezze a betegség egyetlen gyógyírját. Útja ezer veszélyen át vezet, támasza csak egy van: Rhys, a táltosgyakornok, de ő is csak apróbb-nagyobb furfangokkal segítheti az imádott hercegnőt – aki azonban felülkerekedik határozatlanságon, tétovaságon, és hősiességében nővére méltó párjának bizonyul, egészen a csodálatos végkifejletig.
Kezembe akadt, mert...
ó, hát az Elátkozott Ellát imádtam, és vele együtt rögtön repült Levine is a kedvencek közé, annál is inkább, mert én bizony az a nagylány vagyok, aki még mindig imádja a meséket. :)
Közös történetünk:
Mi sem természetesebb, hogy Frell után Bamarréba is ellátogattam, hogy az ottani hercegnők háza táján is szétnézzek.
Bűbájosságban nem maradt el ez a könyv sem, ám a világ kidolgozottságban azért már akadtak olyan momentumok, amiket lehetett volna még cizellálni.
Nem is értem igazán, hogy Levine hogyan tudott annyira maradandót alkotni az Elátkozott Ellával, majd ennyire nem kihasználni a Bamarre hercegnőiben rejlő lehetőségeket. :(
Adott két hercegnő, Meryl és Addie, akik mint a tűz és a víz úgy különböznek egymástól. Mégis, ez egy cseppet sem befolyásolja a köztük lévő szeretetet. (Valószínűleg itt vett meg egyébként a könyv magának, mert rajongásig imádom a testvéri szeretetről szóló történeteket!)
Meryl bátor és kalandkereső, aki inkább kardot forgat és szörnyekkel harcolna, mintsem babázzon. Addie ennek pont az ellentéte, egy szép hímzés ezerszer fontosabb, mint harcba indulni, annál is inkább, mert már egy aprócska póktól is halálra rémül.
Ő egyébként inkább követi a jellemzően bamarre-i viselkedést gyávaságával. A királyságban ugyanis jobbára csak ilyen alattvalók élnek, épp ezért sújtja őket egy titokzatos kór, a Szürke Halál is.
Amikor Meryl elkapja a kórt, Addie életében először erőt vesz magán, és leküzdve félelmeit, nekivág az ismeretlennek, hogy meglelje a gyógymódot. ebben segít neki Rhys, apja táltosa, Milton, a manó és Bella, a szobalány. Persze jobbára csak varázstárgyakkal, és nem aktív részvétellel, de mint a kalandok során kiderül, ez is nagyon sokat segít majd...
Hol is kezdjem, hol is kezdjem? Nagyjából olyan összeszedetlen vagyok, mint a könyv maga.
Csodálatos kis történet ez, egy mesebeli világban, ahol a szerelem igaz, a barátság örök, a becsület még számít... mégis oly sok dolgot nem magyaráz meg eléggé, hogy csonkának érzem a történetet.
Maga a sztori több évet ölel fel, bár kétség kívül a nagy része az egész kalamajkának pár nap alatt zajlik. (Inkább csak szerelmi vonalon számítanak az évek.)
Itt sem instant románcot kapunk Addie és Rhys között, bár a két szerelmes érzelmeinek kibontakozását lehetett volna még árnyalni, több közös jelenettel fokozni.
Rhys megállt, és megfogta a kezemet.
- Ha meghalunk, vagy ha én meghalok...
A halálról beszél, nekem meg fülég ér a szám.
A sötétben nem láthatta, mert sietve hozzátette:- El akarom mondani, hogy szeretlek, és ha életben maradok, megkérem a kezed, de ne mondj most semmit, ha kellemetlennek érzed, mert én inkább úgy halok meg, hogy nem tudom, ha nem szeretsz.Megpróbáltam válaszolni, de nem jött ki hang a torkomon. A kalandjaim megedzették a bátorságomat, de erre nem készítettek föl.- Addie?Szinte hallhatatlanul suttogtam:- Én is szeretlek.De meghallotta. Megfogta az államat, és fölemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Az ő arcán is mosoly ült, olyan boldog, mint az enyémen.
És ha már Rhys. maga a fajok, lények eredete is részletesebb magyarázat mellett sem lett volna túl sok információ. Ami az Ellában működött, itt még két mellékmondatot igényelt volna, hogy jobban elmerülhessek a világban.
A különböző, innen-onnan beemelt meseelemeket imádtam, mókás volt a hétmérföldes csizma, és annak használata, terülj, terülj terítő pedig nekem is nagyon kellene. :)
Vollys, a sárkány kicsit hátborzongatóra sikerült, főleg a gyűjtési szenvedélyével. Egyébként alapvetően nála csúcsosodott ki, hogy hiányoznak információk ahhoz, hogy pontosan megértsük a mozgatórugóit fura szokásának.
Őszintén szólva, szívem szerint kihúztam volna az összes Drualt verset, és a helyébe leírást kérek Levine-tól, vagy világmagyarázást, de ez így egy kicsit kevés.
Összességében persze nagyon szeretni való a történet, élvezhető is, hisz a képzeletem kipótolt bizonyos hiányosságokat, mégis szúrja a szemem a sok szavalat, és akaratlanul is arra gondolok, hogy el velük, és tessék a helyére többet írni a táltosokról, sárkányokról, tündérekről...
Abban viszont biztos vagyok, hogy akár esti meseként, akár önálló olvasmányként örömét fogja lelni benne mindenki gyerkőc, olyan 12-13 éves korig, és még a kukacoskodásra kevésbé hajlamos felnőttek is szeretni fogják Addie-t a hétmérföldes csizmájában.
A hiányosságai ellenére ugyanis ez továbbra is egy Levine regény, amit egyszerűen olvasni kell! Akár többször is. :)
Kiadó: Geopen
Értékelés:
0 megjegyzés:
Ne tartsd magadban...
Mondd el bátran a véleményed!