Vagy könyveim?
Szóval az van, hogy Greylupus nemrég megkérdezte a monere könyv kapcsán, hogy a fenébe voltam képes végigolvasni. Túl a perverz kíváncsiságon, és az egyértelmű mazochizmuson, az is szerepet játszott, hogy egyszerűen fizikai fájdalmat okoz félig (negyedéig, harmadáig...) megrágni egy könyvet. Kudarcélmény, amit nem szeretek szaporítani.
Ennek persze ellentmond a következő kijelentésem: újabb példányt hagytam félbe!
Persze gyötör a bűntudat, de egyszerűen nem volt mit tenni, ő meg én sose leszünk szerelmesek.
Viszont úgy döntöttem, hogy tartozom annyival eme történetnek és persze a korábban elhagyott könyveknek, hogy megemlékezem róluk egy közös bejegyzésben.
Valamikor régen, még az ősrobbanás előtt, amikor FFG-vel jártuk a káoszt, Gárdonyi Géza Egri csillagok című könyve kötelező olvasmány volt. (Lehet, még most is.)
Ezúton is szeretnék Edit nénitől elnézést kérni, mert én ennek bizony sose jutottam a végére, akármit is mondtam.
Elértem 80 oldalig, azt is jó két hónap alatt, mert minduntalan belealudtam. Kövezés álló páncélom rejtekében kijelentem: eszméletlenül unalmas volt. Ráadásul nem is érdekelt, és ma sem érzek semmi hajlandóságot a pótlására.
Jesszus! Kit érdekel, hogy két gyerek fürdik a patakban? Hogy jó magyar legények öntik a szurkot a janicsárokra. Ahogy Manci mondaná: Hát bolond vagyok én, fiú vagyok én, hogy ez engem érdekeljen?
A török dúlás idejét, az ország három részre szakadását, a végek harcát a történelem könyvekben imádtam, de annyira hidegen hagyott irodalmi vonatkozásban, hogy azt el se lehet képzelni.
Bűnömet enyhítendő azért a filmet láttam, de azt is csak azért, mert valamiből muszáj volt felelni. (Csókolom Edit néni! *integet*)
Következő önmagam előtti megszégyenülésem akkor ért utol, amikor önszántamból belekezdtem Daniel Defoe Robinson Crusoe-jába... Négyszer is.
Elárulom, legközelebb a végéhez a Tom Hanks film által jutottam.
És az a legidegesítőbb a dologban, hogy egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy miért! Hisz érdekelt, én akartam olvasni, s azon kevés alapján, amire emlékszem, még csak nem is volt pocsék.
Mégsem sikerült soha találkoznom Péntekkel, mert addigra valahogy mindig legyűrt az unalom.
Aztán sok olyan könyv következett, amiket ha erővel is, de legyűrtem. Vagy alapból ignoráltam. Mert magyar szakon bizony muszáj a túlélésre játszani, így a Mario és a varázsló után megköszöntem Thomas Mann-nak az együttműködést, és fájdalommentes búcsút vettünk a 20. század német irodalmával. Hasonlóképpen járt Dosztojevszkij is orosz írótársaival. (Újabb Edit néni, újabb vallomás: Soha ne tessék megkérdezni, hogy akkor miként írtam meg azokat a beszámolókat!)
Egyébként az a vicc, hogy mindig is szerettem az ironikus hozzáállást, a kétértelműséget, a szépen megfogalmazott allegóriákat, ami például Mann-t jellemzi. A Háború és békét meg egyenesen imádtam, mikor általánosban olvastam.
De ezek a gimis kötelezők valahogy nagyon nem jöttek be. Mindig csak öltek vagy szenvedtek bennük. Ez komolyan a tinédzsereknek való?
Egy ideig elvoltam a szakirodalmaimmal, amik bár szárazabbak voltak, de valahogy sokkal egyenletesebb élményt nyújtottak. No és persze a történelmi romantikusokkal. ;)
De még így is sikerült belefutnom egy olyanba, amit olvasni már puszta önkínzás. Évekig volt Sophie Gee könyve az orvoshoz járós "szórakozásom". Mert ha azt veszem, hogy melyik a nagyobb csapás, órákig nézni ki a fejemből a soromra várva, vagy egy olyan száraz, eseménytelen, fejezetek nélküli könyvet olvasni, mint a Botrányos viszonyok?... hááát egy hajszállal a könyv nyert. Egy ideig.
Megkockáztatom, azért húzta olyan sokáig, mert a borító valami meseszép. De a tartalom? Hazaúsznék, ha egy lakatlan szigetre ezzel a könyvvel dobnának le.
(Egyébként ilyen volt a könyvbemutató, amit ha korábban látok, akkor a kezembe sem veszem a könyvet.)
Aztán jött Harry, én meg úgy rákaptam, hogy képes voltam még diszkóba is magammal vinni.
Aztán jött Edward, a csillogó (tekintetű) vámpír. Én meg úgy rákaptam... hogy újra elkezdtem szórakoztató irodalmat olvasni.
Eddigre persze már jól lemaradtam a világtól, így kísérletezésbe fogtam.
Úgy gondolom, hogy őrült nagy szerencsém volt, mert az elején egész kevés hitvány könyvbe szaladtam bele, így nem szegte kedvemet a dolog.
Biztos, ami biztos, a középkori romantika felé nyitottam egy nap, így került hozzám Gayle Callen könyve. 50 oldal és Helló középkor! A csüngő szemöldök? Na ajjajj...
Maradtam tehát a paranormalizált könyveknél, és mint megátalkodott akcióvadász, törvényszerű volt, hogy belefutok Ronda Thompson könyvébe, az Egy vérfarkas szupermodell vallomásaiba. Ami szerintem egy tök unalmas nőről szól, aki folyamatosan szőrtelenít, hülyeségeken agyal és semmi önbecsülése, ami nem is csoda, mert híján van mindenféle egészséges önképnek, no meg észnek. Ja, hogy ő egy vérfarkas akar lenni? Ugyan kérem! Kit akarunk becsapni?
Harmadáig bírtam, és azóta próbálok túladni rajta.
Rezeg a léc most Paul Hoffmannál is. Az Isten balkezét még nem adtam fel, mert hiszem, hogy csak a megfelelő hangulatra vár. De őszintén szólva egyre reményvesztettebbek vagyunk ez ügyben mindketten.
Főleg, ha azt veszem, hogy mit csuktam be tegnap este véglegesen az esélyt adó 100 oldal után.
Tonya Hurley Szellemlánya annyira bánt, amennyire nem tetszik.
Kérdem én: Ez komoly? Van egy szellem, aki átmegy a falakon, ha ügyes(!), nem látja senki, csak a többi szellem, de aztán egy csaj mégis kiszúrja, és öt perc múlva már sminkelik Charlotte-ot és a haját tupírozzák?
Azt hiszem, hogy sokkal jobb lesz ennek a könyvnek, ha nem olvasom végig.
Pedig de kár érte, mert a Pongrác Kiadó nagyon kitett magáért. A könyv gyönyörű! A színezett lapélek, a játékos borító, a keménykötés, az enyhén színes belső... mondjuk a mérete ágyban olvasás szempontjából igencsak kényelmetlen, de ezzel már úgysem kell törődnöm.
Talán egyszer újra... talán... talán ha már nem lehet kisminkelni benne egy szellemet.
Ja és van még egy! Húúú... annyira érdektelen számomra, hogy majdnem kifejeltettem.
Barátnőm nemrég kölcsönadta a Csontvárost Cassandra Clare-től. Ő imádja, én meg sírok, hogy mi erről nagyon nem fogunk tudni beszélgetni, mert három fejezet után szépen félreraktam, hogy Köszönöm szépen, ilyet már rengeteget olvastam, és ez már nagyon nem érdekel!
Szóval itt tartok most, ez az én kis szégyenpolcom. Biztos, hogy bővülni fog idővel, pedig én már ezeket is siratom.
De nincs mit tenni. Ahogy sokan mondogatjuk: Nehéz a könyvmoly élete! Oly sok a könyv, és oly kevés az idő!
0 megjegyzés:
Ne tartsd magadban...
Mondd el bátran a véleményed!