Fülszöveg: A nyári napforduló idején, Szent Iván napján vidéki otthonukba gyűlnek a Godley család tagjai, hogy leróják tiszteletüket a haldokló apa, az idős Adam betegágya mellett. Feszültségekkel terhes nap vár rájuk, hiszen mindegyiküknek megvan a maguk baja is. De nincsenek egyedül: rajtuk kívül pajkos, bajkeverő görög istenek népesítik be a baljós hangulatú házat. Mivel képtelenek ellenállni a kísértésnek, beavatkoznak a halandók életébe, kémkednek utánuk, incselkednek velük, sőt olykor el is csábítják némelyiküket, miközben irigykedve szemlélik teremtményeik bohózatba hajló tragédiáját. Az idős Adam a végtelenek fogalmával folytatott küzdelmével írta be nevét a matematika tudományának nagykönyvébe, ám most, hogy földi ideje a végéhez közeledik, saját emlékeinek végtelenjébe merülve tölti utolsó napjait. A kómában fekvő férfi tudatáig nemigen jut el a tény, hogy az istenek nem csupán az emberek életébe, de halálába is képesek beavatkozni, sőt ha kedvük tartja, még az idő folyását is képesek megakasztani. Az időnként trágár humorral átszőtt, és mindvégig mélyenszántó tisztánlátással megírt regény egyszerre kínál az olvasónak gyönyörűségesen evilági kalandot és nyújt számára kifinomult, végtelenül bölcs bepillantást az emberi lét szörnyű, mégis csodás titkaiba.
Eredeti cím: The Infinities
Egyszerűen rajongok a csodálatosan megfestett körmondatokért, ahol az író pontosan tudja, hogyan ringasson, andalítson el.
De a szereplők életének bemutatása is sok lett egy idő után. Egyetlen napba, egyetlen könyvbe olyan sok mindent sűrített össze, olyan sok gondolattal itatta át, hogy egyiket sem tudtam valójában magamévá tenni. Tobzódtam az írásmódban, és tobzódtam az élethelyzetekben is, és már duplán éreztem azt: Nekem ez túl sok!
A kezembe akadt, mert…
vonzott engem ez a könyv. Hosszú ideje halkan suttogott, édesgetett magához a szépségesen sejtelmes borítójával, a görög istenek ígéretével, az egyszerűnek tűnő, de a mélyben sötét, realisztikus gondokat sejtető történetével.
Közös történetünk:
Szent Iván éjjele, olimposzi istenek, komoly, családi drámát sejtető, a mélybe gyökerező, a mindennapokat átszövő, nyomasztóan körénk gyűrűdző témák… Látszólag mindennel bírt a könyv, hogy abszolút kedvenc legyen.
Valami mégis félresikerült, és nem is értem, hogy miért.
Egy ilyen könyvet nem lehet csak úgy elintézni, hogy nekiállunk, és olvassuk. Valahogy méltóságteljes tartásából süt, hogy ezzel a könyvvel tisztelettel kell foglalkozni, lassan olvasni, ízlelgetni.
Amikor belekezdtem, az első dolog, ami feltűnt, hogy Banville gyönyörűen ír. Hosszas, kiművelt mondatokkal, szépséges jelzőkkel, csavaros mellékmondatokkal, s mégis, akármerre is ragadja el egy leírás, mindig visszatalál mondandójához.
Egyszerűen rajongok a csodálatosan megfestett körmondatokért, ahol az író pontosan tudja, hogyan ringasson, andalítson el.
Olyan ez a képesség, ez a stílus, mint az igazgyöngy. Különlegesen ritka, és hihetetlenül értékes. És még valami… nem mindenki tudja viselni, kell hozzá egy olyan érettség, mely belülről jön, nem lehet siettetni, sem erőltetni.
S ezt az érettséget én még valószínűleg nem értem el. Sajnos, hamar észrevettem magamon, hogy ”belefáradok” egy-egy bekezdésbe, elvesztem a fonalat a mondat közepén, nem tudom követni az egymásba érő megfogalmazásokat.
Nem tudom, hogy lehet-e hibásnak nevezni bármelyikünket is. Banville írásmódja csodálatos, erőteljes, mégis… untat.
Buta lennék hozzá? Nem hiszem, talán csak éretlen. Még túlságosan égek belülről, hogy annyira odakössön magához egy ilyen regény, hogy átérezzem, át akarjam érezni azt a csendes feszültséget, amit maga körül kialakít.
Pedig a könyv témái nem ismeretlenek számomra.
Nem mondom, hogy minden egyes szereplőt megértek, s történt már velem hasonló, de a stroke-ot ismerem. A belső bizonytalanságot is. A furcsa összeköttetést, ami két rokon között lehet… Igen, jó pár dolog ismerős volt, és sok minden nem.
És amit már magam is átéltem, arról érdeklődve olvastam, amit nem, az pedig érdekelt annyira, hogy feltérképezzem Banville közvetítésével.
De a szereplők életének bemutatása is sok lett egy idő után. Egyetlen napba, egyetlen könyvbe olyan sok mindent sűrített össze, olyan sok gondolattal itatta át, hogy egyiket sem tudtam valójában magamévá tenni. Tobzódtam az írásmódban, és tobzódtam az élethelyzetekben is, és már duplán éreztem azt: Nekem ez túl sok!
Ez a 300 oldal kitett számomra vagy öt könyvet.
Az idősebb Adam állapota, az ifjabbik házassága, Ursula szerelme férje iránt, Petra furcsa gondolatai… mind-mind külön-külön egy nagyszerű könyv alapjai, de így egyben már olyan mértékű figyelmet igényeltek, hogy talán ha hónapokat szánok erre az egy könyve, akkor működött volna.
Talán majd előveszem 20 év múlva, és újra megpróbálom, az eltelt idő édes-bús tapasztalataival. Talán addigra megérek erre a könyvre.
Mert most még olyan volt, mint megboldogult, a felsőoktatás padjait koptató lánykoromban, amikor volt egy tanárom, aki nagyszerű koponya volt. Iszonyú okos gondolatai voltak, éreztem, hogy többre tanít, mint a tananyag – mind éreztük –, imádtuk emberileg, de amint felállt a katedrára, és elkezdett beszélni, szinte azonnal elaludtunk.
Nem a szenvedély hiányzott belőle, nem a tanári hivatás fortélyai. Mindene megvolt! Máig nem értem hogyan, de a hangja, a hangszíne közvetlen összeköttetésben volt az alvást bekapcsoló agyi idegemmel.
Egyszerűen elaludtunk. Minden egyes óráján, akárhogy is próbálkoztunk ébren maradni.
És ahogy akkor, most is szégyellem magam, mert ez egy értékes könyv! De be kell látnom, hogy (még) nem az én könyvem.
A könyvet köszönöm a Geopen Kiadónak!
Értékelés:
sokkal szebben írtál róla, mint én.:)
VálaszTörlés@Nima: köszi! Négy napba telt, de csak megfogalmaztam. :)
VálaszTörlésIgazából nem, volt mibe belekötnöm, csak nagyon nem az én könyvem.
De gondolom ezzel te is így voltál.
Fura, mert nem hittem volna, hogy létezik ilyen könyv, ami ennyire távol áll tőlem, annak ellenére, hogy kvázi mindent tud, amitől akár kedvenc is lehetne. De nem működött a kémia, és sok volt nekem a hat-nyolc soros mondatszerkezet.
nekem inkább azzal volt bajom, hogy totál felesleges dolgokról beszélt hosszan. engem ezek ilyen mélységig nem érdekelnek, főleg, hogy rengeteget ismételgette magát, csak másképpen fogalmazott. nem vagyok az az elvakult szépirodalom-rajongó, aki értékeli az ilyesmit, még akkor sem, ha eközben csodálatosan írja meg minden mondatát.
VálaszTörlésnincs miért szégyenlened magad. én azt hiszem, ezeknek a szépirodalmi könyveknek nagy része a fióknak készült, annyira személyes és annyira élvezhetetlen másnak. nem azért, mert kicsik lennénk, vagy buták, hanem amiért nem szeretnék ennyire hosszan senki agyában sem időzni. hogy azt az agyat most Hermésznek hívják-e, vagy valaki másnak, az igazából mindegy.